Nagy Szabolcs élménybeszámolója a 2023-as Úszó Világkupa budapesti állomásáról

Alig egy héttel a női kézilabda válogatott debreceni felkészülési mérkőzését követően újabb önkéntes eseményen vállaltam közreműködést. Akkor még nem sejtettem, hogy egy háromszoros olimpiai bajnok úszónő segédje leszek és királyi kiváltságokban is részesülök. De ne szaladjunk ennyire előre.

A borongós csütörtök esti időjárás és a sietség ellenére már az odaúton érzem az ilyenkor szokásos izgatottságot és bizsergést. Úti célom a Forgách utcai metrótól tíz perces sétatávolságra található Duna Aréna, amely a 2020-as vízilabda Eb óta az egyik kedvenc önkéntes helyszínem. A főbejárathoz érve kiszúrok pár barátot a várakozó tömegben, körülöttünk delegációk, szervezők, úszócsillagok járkálnak fel-alá.

Mielőtt jobban körülnézhetnék, megérkezik Petrezselyem Peti, a kísérőnk. A gyakorlómedence mellett elhaladva megcsapja az orrom a jól ismert klórszag, a levegő nehéz és párás, a csempe csúszós. Ebből a sikamlós miliőből ráfordulunk a kékes fényben úszó, nyomasztó érzést keltő főfolyosóra; tisztára olyan, mintha egy szűkös akváriumba kerültem volna.

A szűkre méretezett önkéntes központba belépve rengeteg ismerős és ismeretlen arc fordul felém; mielőtt kettőt pislantanék, elkezdődik az önkéntesek szokásos eligazítása. Lengyel Ildi végig fogja a kezem, jó szorosan; hetek óta nem láttuk egymást, csak a szemünk mesél. Deák Kriszta, a Sport-Önként Egyesület egyik alapítója elmondja az önkéntesség alap- és aranyszabályait, ezután mindenki túlesik a kötelező adminisztráción: szerződés leadása, akkreditáció és formaruha átvétele, majd a rikító sárga pólós önkénteseket – akiket magamban kanárinak titulálok – a beosztásuknak megfelelően a területi felelősök gondjaira bízzák.

Engem Jolly Jokernek osztanak be, vagyis bármilyen területen bevethető leszek. Mielőtt elbúcsúzunk a koordinátoroktól, rögtönzött próbára invitálnak nyolcunkat, ahol a sportolókat kell „helyettesítsük”. Izgalmasan hangzik, hűen önmagamhoz egyből az önkéntesmenet élére állok. Belépünk a medencetérbe, ahol üres kongó lelátók és serényen próbáló kosaras önkéntesek képe fogad. A technikai személyzet az utolsó simításokat végzi, mi önkéntesek pedig türelmesen várakozunk a LED-fal mellett/mögött a lépcsőn.

Én vagyok a „nyolcas”, tehát én vonulok be először. Elkezdődik a visszaszámlálás az óriáskijelzőn, a szpíker felkonferálja a női 400 méteres gyorsúszás döntőjét; hevesen integetve (ahogyan az egy jó világbajnok-imitátorhoz illik!) elfoglalom a helyem a rajtkockám előtt. A többi önként jelentkező is követi a példám, majd ugyanezt elpróbáljuk még néhányszor.

Mielőtt végeznénk, egy másik fiúval megkérnek bennünket, hogy az eredményhirdetésnél használt hatalmas trónszéket állítsuk a helyére, próbáljuk el, mennyi ideig tart le- és felvinni a LED-falak elé. A sokadik érzékem azt súgja, hogy mindhárom versenynapra megnyertem magamnak ezt a feladatot. Így is történt! Először nem lelkesedem túlságosan az ötletért, de erőt veszek magamon. A jó önkéntes ott segít, ahol tud!

Másnap kiderül, hogy a bazi nehéz szék azért kell, hogy Ranomi Kromowidjojo háromszoros olimpiai bajnok úszó a színpadon megkoronázhassa a világkupa győzteseit. Mondanom sem kell, hogy az ingyen kondiedzésen túl mekkora megtiszteltetés a színfalak (LED-falak?) mögött egy ekkora világsztár kezei alá dolgozni. A kemény fizikai munka mellett természetesen a tréfálkozásra is marad idő (de csak módjával!). A szünetekben kézről kézre jár a szupergagyi korona, hogy a már említett ülőalkalmatosságra leülve az önkéntesek is egy kicsit belekóstoljanak a Trónok harca feelingbe vagy épp úszóbajnoknak képzeljék magukat, ki-ki vérmérséklete szerint. Csattognak a szelfik, készülnek az Insta posztok – örökre a retinámba égnek a felszabadult és boldog arcok.