Valami történelminek a része lenni
Mindenkinek vannak meghatározó pillanatok és emberek az életében. Számomra egy ilyen volt, amikor 2004-ben Vörös Zsuzsanna olimpiai bajnoki címet szerzett, én pedig 8 éves fejjel úgy döntöttem, belevágok egy új sportág felfedezésébe és az öttusának szentelem az életem – avagy elképzelt történet arról, hogyan vált főszereplőnk, Julcsi példaképpé ebben az igazán különleges sportban.
Vívás. Az idegek harca. A sisakok mögött már mindkettőnkön izzadság folyik, minden tusért meg kell dolgozni, minden ellenféllel szemben. És ott van! A párbajtőröm érinti az ellenfelem, a bíró pedig találatot jelez. Lekapom a fejemről a sisakot, mára ez volt az utolsó asszóm. Az egyik önkéntes segít a táskámmal, egy versenyszámon túlestem.
Következhet az úszás, ez a kedvencem az összes közül. Ahogyan fejest ugrom a medencébe, minden izmom sikít azért, hogy még gyorsabb tempót diktálhassak. Kartempóról kartempóra növelem az előnyömet, miközben ismét az a jóleső érzés száll meg: ma senki nem győzhet le engem. A vízből kiemelkedve ismét a víváson már megismert fiatal önkéntes lány hozza felém a melegítőmet, mosolya fülig ér, mintha ő is velem együtt örülne a sikeremnek.
Lovaglás. A nagy mumus. A versenyszám, amiért egykor leginkább beleszerettem az öttusába. Az egyik kedvenc lovamat kapom a díjugratásra, és ahogy a szemébe nézek, már tudom, hogy itt ma nem lehet probléma. A nyeregbe pattanva még szükségem van egy korty vízre, így az immár két szám óta velem tartó Katára, az önkénteslányra nézek, aki már rohan is felém a frissítővel. Öt perc múlva hibátlan lovaglással hagyom el a pályát, összepacsizva Katával, aki már társammá vált ezalatt a rövid idő alatt.
Következhet az utolsó megmérettetés, a futás és a lövészet kombinációja. Gyorsnak kell lennem, de pontosnak is. Mintha minden ehhez az egy momentumhoz vezetett volna életemben. 10 perccel a rajt előtt a 20 évvel ezelőtti olimpia képei játszódnak le előttem. Az utolsó méterek, ahol Vörös Zsuzsa, a magyar öttusa első női olimpiai bajnoka már magyar zászlóval a kezében fut a cél felé, kétséget sem hagyva afelől, megérdemelten győzött. A világ beszűkül, csak a cél lebeg a szemem előtt. Meg tudom csinálni. Már csak néhány lépés és átszakítom a célvonalat. Még 50 méter. A pálya szélén az önkéntesek sorfalából előtűnik egy hatalmas és talán kicsit büszke mosoly is, Kata vár a célban, szemeiben az öröm könnyei, amelyek ki is buggyannak, amint átérek a vonalon és a kezébe nyomom az átszakított szalagot.
2032, Brisbane. Kata, immár Julcsi tanítványaként készül az olimpia sorsdöntő utolsó eseményére. Bár a versenyszámok változtak, a feszültség ugyanolyan nagy, mint 8 éve, amikor még Julcsi sportolóként, Kata pedig önkéntesként élte át az öttusa világkupát, amely fontos állomás volt Julcsi olimpiai bajnoki címéhez. A mentor megnyugtatóan mosolyog, hiszen ugyanazt érzi, mint nyolc évvel ezelőtt, amikor a ló szemébe nézett: ma senki más nem győzhet.
Kata és Julcsi története természetesen csak a szerző élénk fantáziájának a terméke, de önkéntesélményekből biztosan nem lesz hiány az Öttusa Szövetség és a Sport-Önként első közös eseményén. Csatlakozz hozzánk az öttusa világkupára és próbáld ki magad egy olyan sportág eseményének szervezésében, amely az egyik legösszetettebb és a legsokoldalúbb feladatokat és lehetőségeket adja számodra.
